Lárvabőr adatok

Szaporodási adatok gyűjtése lárvabőrök segítségével

Kétségtelen, hogy egy adott szitakötőfaj szaporodásának legbiztosabb jele az, ha sikerül az élőhelyen a lárváját vagy lárvabőrét (az ún. exuviumot) megtalálni. Előbbi begyűjtése kifejezetten szakembereknek való feladat, az élőhely jelentős zavarásával jár és speciális felszereltséget igényel. Lárvabőrt viszont bárki találhat, gyűjthet.

Mikor és hol lehet lárvabőrt találni?

A begyűjtött lárvabőrök megfelelően tárolva évekig, évtizedekig sértetlenül elállnak. Ezzel szemben a természetben általában csak rövid időszak az, amikor fellelhetőek. Megtalálásuk esélye függ a kibújás utáni órák, napok időjárásától is. A különféle helyeken, alzatokon és magasságban megkapaszkodott lárvák otthagyott bőre bolygatás hatására elég gyorsan leesik, és a sűrű növényzetben, főleg vízben megtalálni már szinte lehetetlen. Elég a szeles időjárás, egy kiadósabb eső, egy áradás, egy vaddisznó látogatása ahhoz, hogy az összes bőr „eltűnjön”. Tavasszal a növényzet fejlődése, növekedése gyors, ami szintén hozzájárul a lárvabőrök eltűnéséhez. A legbiztosabban tehát a kibújás napján vagy az azt követő egy-két napban találhatjuk meg a lárvabőröket, nyugodt időjárás esetén.

Lárvabőröket gyakorlatilag minden szitakötő szaporodóhelyen lehet találni, de van ahol és amikor könnyebb. A lárvabőrt a legtöbbször nem véletlen találjuk meg, hanem módszeres kereséssel. Ha már „ráállt a szemünk”, bizonyos helyzetekben kis területen is meglepően sok lárvabőrt be tudunk gyűjteni. Elsősorban egyes nagyszitakötők lárváira jellemző, hogy vízből kimászásra egészen szűk, néha csak 1–2 négyzetméteres helyszínt választanak. Bár mi úgy látjuk, hogy a part végig hasonlóan alkalmas, akárhol kijuthatnának a vízből, a lárvák ezt nyilván máshogy ítélik meg. Ahol egy lárvabőrt észreveszünk, ott érdemes alaposabban körbenézni! Itt és most nem részletezem, hogy hol, milyen felületen lehet lárvabőröket találni (később talán a „Lárvabőrök” oldalon fajonként lesznek erre utalások). Lényegében a talajszinttől, vízszinttől az akár 2–3 m-es magasságig, a különféle vízi és vízparti növények levelén, szárán keresztül a vízparti kövekig, függőleges betonfalakig (pl. átfolyóknál, hidaknál) bárhol lehet és rendszerint van is lárvabőr, a megfelelő időszakban. A legnagyobb eséllyel és legnagyobb mennyiségben április végétől június közepéig találhatunk vizes élőhelyeken lárvabőröket, de több faj kibújása későbbi időszakban van, tehát szeptemberben, sőt akár később is kerülhet elénk szitakötő exuvium.

Lárvabőrök begyűjtése

Nagyszitakötők friss lárvabőre viszonylag sokat kibír, de érdemes – főleg eleinte – óvatosabban hozzájuk nyúlni. Erőből tépni nem tanácsos, mivel a karmos lábak még ilyenkor is erősen kapaszkodnak. Sás, nád és hasonló levelekről például a levél vége, elkeskenyedő része felé jól lehúzhatóak a bőrök. Kisszitakötők lárvabőreit érdemes az alzattal, pl. 2–3 cm-es növényi szárral, levéllel együtt begyűjteni.

A bőröket terepen kemény falú, jól záródó dobozkákba érdemes tenni. Egy-két kisebb lágyabb növényi részt, levelet is érdemes melléjük tenni, ami egyrészt párásít, puhábban tartja a bőrt és így az kevésbé sérülékeny, nem törik, másrészt az ide-oda verődést is megakadályozza.

Ha már begyűjtjük a lárvabőrt, akkor fontos a minél pontosabb dokumentálás. Érdemes róla még leszedés előtt egy–két fényképet is készíteni, majd a dobozhoz egyértelműen hozzárendelni az információkat, elsősorban a helyszínt és a dátumot. Ha lehetséges, legyen a gyűjtőhelyről koordináta is! Okos telefonnal ez ma már rendszerint megoldható.

Fontos, hogy otthon a bőröket a dokumentálással együtt tegyük át mielőbb egy jól szellőző, száraz dobozkákba, például papírdobozokba! A nedves leveleket pedig távolítsuk el!

Fajok azonosítása lárvabőrök segítségével

Olykor abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nem csak a lárvabőr kerül a szemünk elé, hanem sikerül a kibújást is megfigyelnünk. Kibújáskor a legsérülékenyebbek és a leginkább védtelenek a szitakötők, tehát távolabbról és heves mozdulatok mellőzésével figyeljük meg a kibújást! Az elrepülés előtt a szitakötő már rendszerint jól azonosítható, tehát lárvabőre utólagos határozást nem igényel (bár érdemes azért megnéznünk a határozóban, mert sokat tanulhatunk belőle).

Általában azonban csak lárvabőröket találunk. Ma már kiváló fotókkal illusztrált, nagyszerű idegen nyelvű irodalom áll a rendelkezésünkre, ha lárvabőrökből fajt szeretnénk határozni. Néhány dolgot azonban érdemes szem előtt tartani: ezek a kiadványok a hazai fajok tekintetében nem teljesek, főleg a nyugat-európai viszonyokat tükrözik. A határozókulcsok alapját adó minták is nagy valószínűséggel nyugat-európai populációkból vannak. A fotós ábraanyagokban „idealizált”, tökéletesen ép, beállított, letisztított bőröket látunk, melyeken jól látható a faji bélyeg. A valóság ehhez képest nem ritkán más: a bőr hiányos és/vagy rajta rászáradt növényi maradvány, rácementálódott iszapréteg van. Ez nagyban nehezítheti a határozást. Lárvák, exuviumok esetében is igaz, hogy a hosszúságot tekintve a legnagyobb kisszitakötő lárva (és bőr) lényegesen nagyobb, mint a legkisebb nagyszitakötő lárva. Ezzel együtt általában jóval könnyebb a nagyszitakötők lárvabőreik segítségével történő faji azonosítása.

Szakirodalom gyakran azt „sugallja”, hogy lárvabőrök alapján – természetesen kellő felszereltséggel (nagyítók, mikroszkóp) – minden esetben biztosan meghatározható a faj. Van azonban néhány olyan faj („fajpár”), ahol a nagyon alapos vizsgálat után is maradhatnak bizonyos esetekben kérdőjelek. Általában nehéz a COENAGRIONIDAE családba tartozó fajok azonosítása (főleg Ischnura, Coenagrion), de minden egyes bőrből néhány további esetben sem azonosítható 100%-osan a faj. Hazai szitakötőink között ilyen például a Chalcolestes parvidens/viridis, a Coenagrion puella/pulchellum, a Sympetrum sanguineum/meridionale/striolatum, és olykor a Lestes barbarus/dryas, valamint az Anax imperator/parthenope is. (Mértéktartó szakirodalom ezeket a csoportokat, problémás fajpárokat nem is tárgyalja, vagy ha igen, akkor kiemeli ezen fajok meghatározásának bizonytalanságait.) Szerencsére van néhány olyan faj is, melyek viszont kis gyakorlattal, egy erősebb kézi nagyító segítségével (vagy jól sikerült makrofotó alapján) gyorsan azonosíthatóak. Ilyen például a Platycnemis pennipes, az Epitheca bimaculata, a Libellula fulva, a Gomphus flavipes.

Lárvabőr adatok

Aki dokumentáltan gyűjtött szitakötő lárvabőrt és szeretné megtudni a fajt, kérem vegye fel velem a kapcsolatot! A lehetőségeimhez mérten igyekszem segítséget nyújtani.

Kiegészítés (2021. 02. 16.)

A nagyszitakötők (Anisoptera) lárvabőrhatározja után felkerült az oldalra egy kisszitakötőkre (Zygoptera) vonatkozó képes határozókulcs is. Terveim szerint a határozókulcsok a jövőben is javulni, bővülni fognak (a verziószámot tehát érdemes nézni).