Chalcolestes parvidens (Artobolevskij, 1929) – Keleti zöldrabló

Lestes parvidens (Artobolevskij, 1929)
Eastern Willow Spreadwing, Östliche Weidenjungfer

Testhossz: 44–50 mm

Repülési időszak (saját tapasztalatok alapján): június közepe – november közepe (olykor kissé tovább)

Téveszthetőség, jellemzés, változatosság

A rabló nem (Lestes és Chalcolestes) felismerése kis gyakorlattal viszonylag könnyű. A nem fajaira pihenő helyzetben szétnyitott szárnytartás jellemző. (Érdemes azért megjegyezni, hogy friss és néha öreg egyedeket összecsukott szárnyakkal is láthatunk.) További jellemző vonás a hímek nagy és ívesen összehajló két felső potrohfüggeléke; valamint a nőstények potrohvégének a megszokottnál is erőteljesebb, még „bunkószerűbb” megvastagodása.

Lestes- és Chalcolestes-fajok eleinte sárgás árnyalatú fémes zöld színe az öregedéssel egyre inkább sötétebb, bronzos színre vált. Ez hímeken és nőstényeken egyaránt megfigyelhető.

Ch. parvidens-et kutatók hosszú ideig a Ch. viridis alfajaként tartották nyilván, de napjainkban rendszerint önálló fajként kezelik. Szakirodalom jelzi, hogy a kisebb morfológiai és ökológiai eltérések mellett vannak átmeneti jegyeket viselő egyedek, tehát minden bizonnyal létezik (és néhol talán nem is olyan ritka) a két taxon hibridje. Ezt a saját tapasztalataim is alátámasztják (pl. Hanság). Továbbiakban a két faj elkülönítéséhez igyekszem több támpontot is adni, de ehhez jó minőségű, nagy felbontású közeli felvételekre van szükség (melyek elkészítése megfelelő felszereléssel terepen egyáltalán nem lehetetlen).

A Chalcolestes, illetve Lestes nemen belül a fajok biztos elkülönítése – különösen friss állapotban – alaposabb szemrevételezést igényel. Elsőként érdemes a fej hátoldalát, a szemek mögötti részt megnézni, mert ennek színe általában kortól függetlenül jól használható bélyeg. Viridis-nél és parvidens-nél ezen a részen immatur kortól sötétebb, hamvas kékesszürke színt látunk, mely két rokonukat (L. barbarus, L. virens) azonnal kizárja, ugyanis azoknál világos, sárgás ez a terület. Fontos megjegyezni, hogy e terület színe az említett két Lestes-fajnál idővel sötétedik, sárgából előbb világosbarnás, majd a kifejezetten öreg egyedeknél sötétbarna, illetve sötétbarnán hálózatosan erezett vagy foltos lesz. Ez alapján a bélyeg alapján ilyenkor nehezebb lehet az elkülönítés. Szerencsére további támpontok is a rendelkezésünkre állnak, melyek e bélyeg nélkül is a segítségünkre vannak. Ezekről a jelzett fajoknál olvashatunk. Ugyancsak fontos kiemelni, hogy friss Chalcolestes-eknél ez a terület foltosan halványszürkés-sárgás, ami esetleg megtévesztő lehet.

A kissé hasonló, valamivel kisebb Lestes sponsa-nál és L. dryas-nál a szem mögötti terület hasonló színezetű, sötét. Hímeknél segítség lehet, hogy a Chalcolestes-ek felső potrohfüggeléke – legalább felül – fehéres, míg a sponsa és dryas potrohfüggeléke – idősebb korban – egyöntetűen sötét. Adult dryas és sponsa hímeken megjelenik hamvas-kékes bevonat, ami Chalcolestes-ekről hiányzik.
A nőstények elkülönítése nehezebb. Chalcolestes-ek toroldalán (a hímekén is!) előre mutató, néha kissé íves, csapszerű, tüskeszerű mintázat van. Sponsa és dryas toroldalán ugyanott csak rövidebb tüske vagy kisebb sarkos törés található. A szárnyjegyek színe nagymértékben a fényviszonyok és a kor függvénye, megbízható bélyegként nem mindig használható.

Friss egyedek szárnyjegye szennyesfehér-halványsárgás. Később a szárnyjegy egyszínű világosbarna, majd a korral sötétedik. Friss és korai immatur hímeknél a potroh felső függelékei még egészében fehéresek, a későbbi feketés részek is csak halványabb szürkések. Fiatalabb egyedek szeme barnás; az idősebb hímek szeme felül kékes. Az öreg hímek torán lévő vékony világos sávok besötétednek, végül teljesen eltűnnek, illetve inkább sötétebb sávokként láthatóak. A tor alsó, világos részei szintén sötétednek, végül ciános-sárgás, zöldes, árnyalatot öltenek.

A két Chalcolestes-faj elkülönítése az átmeneti alakok figyelmen kívül hagyása után sem mindig könnyű. Hímeknél a felső és jóval kisebb alsó potrohfüggelékek vizsgálata szükséges. Viridis-nél a felső potrohfüggelékek oldalára is kiterjed a sötét szín, parvidens-nél viszont csak a potrohfüggelékek csúcsi része feketés. E mellett viridis-nél a függelék belső oldalán, a csúcsától kb. egyharmad távolságra határozott dudor van, ami parvidens-nél jóval kisebb (alig érzékelhető). Parvidens alsó (felfelé hajló) potrohfüggelékei kifejezetten hegyesek, míg viridis-nél e függelékek tompább végűek. A nőstények elkülönítése valamivel nehezebb: viridis peterakó szervén (ovipositor) alul a vége felé 10–14 apró, tüskeszerű kinövés van, parvidens-nél ezek a tüskék kissé nagyobbak (kellően közeli fotón jobban látszanak) és a számuk csak 6–8.

Viselkedés, szaporodóhely, fajegyüttes, peterakás

Szaporodóhelyétől nagyobb távolságokra ritkán kóborol. Míg a Lestes-fajokat elsősorban alacsonyabban, lágyszárú mocsári növényzetben figyelhetjük meg, addig a Chalcolestes-fajok gyakran pihennek fákon, cserjéken jóval szemmagasság fölött. Erdei környezetben lévő tavaknál, csatornáknál érdemes tehát szitakötőzés közben fölfelé is tekinteni.
Egyes (nem hazai) megfigyelések szerint vegyes populációk esetén a parvidens reggel, a viridis inkább délután aktív.
Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy parvidens-szel az ország egész területén találkozhatunk, míg a viridis inkább hazánk Ny–DNy-i felében, a Mecsekben és környékén, illetve az Északi-középhegységben tenyészik.
A gyorsan felmelegedő, sekély, nyár közepére olykor teljesen kiszáradó, növényzettel közepesen vagy dúsan benőtt mocsarakban szaporodik, azonban – peterakásából adódóan – csak azok a tavak, tócsák, csatornák, vizesárkok, kisvízfolyások stb. alkalmasak számára, melyek cserjékkel, fákkal legalább részben benőttek vagy közvetlen szomszédosak.
Szaporodóhelyei változatosak, a legtöbb helyszínen számos további kis- és nagyszitakötővel találkozhatunk, de megél olyan kiszáradó tócsákban, sőt mélyebb keréknyomokban is, ahol más faj lárvája nem fordul elő.
Peterakása tandemben, ritkán magánosan történik. A nőstény a petéket vízben vagy közvetlen vízparton álló fásszárúak – a megfigyeléseim szerint füzek (Salix spp.), mezei szil (Ulmus minor), fekete bodza (Sambucus nigra), fehér nyár (Populus alba), dió (Juglans regia), gyalogakác (Amorpha fruticosa), gyepűrózsa (Rosa canina) – szöveteibe rakja, akár 2–3 méter magasságban. Szakirodalom peterakásra alkalmasnak említi még a kutyabengét (Frangula alnus), a somokat (Cornus spp.), a nyíreket (Betula spp.) és az égereket (Alnus spp.). Olyan élőhelyen is megfigyelhető peterakás, ahol peterakáskor száraz az élőhely. (Kutatók megemlítik, hogy esetleg nem fásszárúkba is petézhet.)
Pete alakban telel át, a lárvák a következő évben, néhány hónap alatt fejlődnek imágóvá.
Értékszáma 8-as.